GYERMEKKORI PAJTÁSOM ÉS BARÁTOM PÁSKÁNDI GÉZA - Dolgozat PÁSKÁNDI-rol

 

GYERMEKKORI PAJTÁSOM ÉS BARÁTOM PÁSKÁNDI GÉZA

 


Gyermek- és fiatalkori emlékeim Páskándi Gézáról

Tisztelettel kérem önöket hogy ezen irásomat ne az irodalmi igényesség értékitéletével mérjék,hanem mint a hivatásuk ismérveit gyarapitó kelléktár egy apró de nem elhanyogolható mozzanatát-

Dr.Bauer Béla

Pápai Páriz Ferenc életmüdijas orvos

Az orvostudományok Doktora

A Páskándi Géza Baráti Társaság elnöke.

-PARTIUM-

-SZATMÁRBA KÜLDI HŰ FIA-Részlet-

Mennyi nagy ész s jó szív a szülötted,

Ki vérrel küzködött mennyi csatán!

Ó, Partium ma mennyi a lélek-

puskalövés nélkül is katonád.

 


Páskándi Gézával mindketten 194o szaptember 5-ig román fennhatóság alatt éltünk. Az a pár év, ami egy gyermek életében meghatározó értékeket nyújt, erre a az időszakra esett. A tudatformálás, anyanyelv tanulása, iskola, olykor a fenyítések és verések már érezhetően keserű élményanyagunkká váltak. A születési anyakönyvi kivonatunkban például nem a szülők által igényelt nevet írták a keresztlevelünkbe. Páskándi Géza-helyett-PÁSKÁNDI GHEIZA- t. Amikor heccből így szólítottuk, Géza minden alkalommal a mindenszenteket is földre kényszerítő káromlással reagált. Én a Bauer Béla helyett: BAUER ADALBERT nevet kaptam az akkori román kormány belső rendelkezései alapján történő románosítás miatt.

1940 szeptemberében Géza 7 éves volt, jómagam 9 éves. Én szemtanúja voltam a magyar hadsereg felszabadításának – élükön a fehér lovon a kormányzóval.

Úgy hiszem, hogy a román hatalom kitörölhetetlen, mély nyomokat hagyott alakuló gyermeki létünk emléktárában. Feltétlenül Géza nemzeti énjében is lelki fájdalmat hagyott, ami egész életében végigkísérte, és arra a cselekvésre késztette, amire a múltja és jelene kötelezte. Engem sokat vertek – boxerekkel – a betelepített altisztek gyerekei és kamaszai bandákba verődve. A súlyos sérülések ma is látható nyomokat hagytak az arcomon.

16 évet élt Géza Szatmár megyében: 7 évet Szatmárhegyen, 9 évet Szatmár városában. Az elemi iskolai tanulmányait az első osztály után Szatmárnémetiben folytatta. Tudomásom szerint a Hegyi úti népiskolában, mivel szülei a szatmári Lókertben telepedtek le.

Két dolgot szeretnék tisztázni. Az egyikre akkor figyeltem fel, amikor a Kölcsey Kollégium Páskándi szobrának avatásakor elhangzott beszédemet követően, egy magyar nyelv és irodalom tanár (G. István) a következőket mondta szinte elismerőleg: Végre van egy ember, akinek van bátorsága említést tenni a Lókert-ről Géza élettörténetével kapcsolatban. Mellbevágott a kijelentés hiszen Géza negálta vagy szépitgette.Valószinünek tartom hogy a magyar lakosság egy bizonyos rétege szándékozott osztályositani Gézát. Azzal tisztában voltam – a Hídontúl : az akkori peremvidék – a város társadalma egy bizonyos rétegének, lekicsinylő, nem kimondottan , de Szatmár város kis szegénytelepének számított.

De mi ott születtünk , ott éltünk. A Dohánybeváltó, .a Nagycsaládosok telepe: az Oncsa- és a Gőzfűrész telep, a Kubik, a Lókert, a Biki tér, a Zsadányi úti Kereszt, a Farkas udvar zsellértelepe stb szomszédságában. Tény az, hogy Szatmár város népességének egy jó része itt élt, s nagyon sokan voltak közöttük, akik fizikai munkából tengették életüket (ha egyáltalán volt munkájuk), s általában a sokgyermekes családok voltak. Tehát a közeg, ahol Gézával éltünk, miért jelentene egyáltalán elmarasztaló hátteret vagy szégyelni való foltot egy zseniális ember élettörténetében ? Meg vagyok győződve, hogy írói élményanyagának háttere a szatmárhegyivel kiegészítve innen is számazik. Gyermekgyógyászként mindig tekintetbe veszem a gyermekkkor közegének a ráhatásait az alkotó készség hátterének és minőségének a megítélésében. Ez az esetek többségében döntő jelentőségű.

 


A másik említésre méltó kérdésfeltevés az, hogy a román politika főként az oktatást vette kereszttűz alá. Mi már csak román nyelvű óvodába járhattunk. Anyanyelvünk megőrzését csak a felekezeti iskolák biztosították, ahol a magyar oktatásügy rendszertana volt érvényes. Az pedig annak idején virágkorát élte. Így, mindvégig lehetőségünk volt anyanyelvi oktatásban részesülni. Tehát anyanyelvünknek – az ízes szatmári szónak – mindvégig továbbélt a vitalitása és reménye, hogy hosszú ideig ,még a végváriak mindennapi szótárában is méltó helyet foglaljon el.

 


Idézem Gézát egy Panek Zoltánnal készitett interjújából:

Kérdés: ....mit köszönhetsz te annak, hogy épp Szatmár megyében, Károlyi Gáspár és annyi más nagy író szülőföldjén láttad meg a világot ?

Válasz: Beleszámítva apám és anyám beszélt nyelvét, jó földieim ízes szép beszédjét is, s a magam szomjú fogékonyságát – TALÁN MINDENT –

Géza Szatmárhegyen született, az akkori mércével mérve egy egyszerű iparos család sarjaként, egy egyöntetűen református vallási közösségben. A helységben akkor szinte 1oo%-ban magyar népesség lakott. Az elemi iskola első osztályának elvégzése után Szatmárra költöztek a szülei a jobb megélhetés reményében, mert a világ akkor is még az 1933-as világválság gyötrelmes napjait nyögte. A peremvárosi Lókert-ben telepedtek meg. Itt éltek Gézáék 1954-ig, amikor is elköltöztek a Hortobágyi utcába, a város ellenoldali peremvidékére.

Tehát erről az időszakról szól a mi gyermekkori pajtási, majd később őszinte és nyílt emberi barátságunk. Nem célom feltupírozni ezt a közös mozzanatát életünk minőségének igazolására, csak annyival érvelek hogy Géza mindig csak Bécikémnek szólított, még akkor is, ha feltételesen

– nagyon frászos – hangulatban volt. Úgy érzem, hogy mindkettőnk küzdelmes életének és a történelmi vagy más kényszerhelyzeteknek a megvilágításában. ennek a megszólításnak értékelhető emberi háttere volt. Egy alkalommal amikor 1966-ban megjelent a HOLDBUMERÁNG cimű első verses kötete, hazajött Szatmárra – mint fiatal titán –,hogy egy kicsit kirázza a bolhákat az ingéből /a csibész nyelv szóhasználata hagyományos volt/. Mindannyian: a TABAK-osok nagyon örvendtünk a barátunk sikerének. Mi annak idején úgy tudtuk a költő ilyen alkalommal dedikál. Amikor erre kértük kiforgatta a zsebeit és tajtékozva a következőket mondta: Hát nem látjátok, hogy egy veszekedett garasom sincs ?! Igy aztán elmentünk a Hám János utcai könyvesboltba Vele együtt és ott dedikálta vetésének első termését.

Mi volt arra a magyarázat, hogy két gyermek elég nagy távolságról (a Biki tér és a Lókert között) megismerjék egymást és pajtási kapcsolatot alakítsanak ki egymással. Amint már említettem: Szatmár peremvidékén sok gyermek volt. A kisállattenyésztés még sok felnőttnek is az egyedüli szórakozást jelentette. A gyermekek imádtak csereberélni, bugyli-bicskát, röpgalambokat, nyulakat, énekes madarakat Együtt jártak pecázni a Homoródra, fürdeni a Szamos torkolatához, vagy a Kubikra csónakázni a hazulról elcsent mosóteknőkkel. Télen pedig – ereszkedni – szánkóval a vasúti töltésen. Ez egy autonóm gyermektársadalom volt a maga megismételhetetlen örömeivel, nehéz sorsával és egész életen át tartó barátságokkal.

Még 70 év távlatából is boldogan írom le a város peremvidék gyermekeinek a. hangulatát, azt az érzést, amikor mindent a sajátodnak éreztél a rengő aranysárga búzatáblákat, eperfákat a Hegyi úton, vizeket, a bokáig érő nyári poros utak forróságát. az összes gyümölcsöst, a birkózásokat, verekedéseket stb.

 


LÓKERTI NYÁR

Apám fűrészel, jó anyám meg

karcsú kis kórókat kapál -

munkájuk árnyékába búvok-

Ne bánts, verejtékízű nyár!

 


KUBIK ÉS A TENGER

Mosóteknő volt a ladikom,

Azzal úsztam a Kubikon,

a szomorúfűzfák alatt

riogatva a madarat

Tengerész akartam lenni,

tengerre akartam menni,-

s elsüllyedt teknő-ladikom.

Gyermekkorom,Titanikom.

Úgy elsüllyedt hogy száz búvár

se hozza fel ,ha érte jár.

Le az iszapba költözött,

Tündököl a kagylók között.

Ez jutott eszembe akkor,

ötvenhárom májusában

a nagy tengerparton állva,

szürke utazóruhában.

A Fekete tenger zúgott -

S én beteltem életemmel,

A Kubikba mi alászállt,

habján felhozta a tenger

-GALAMBJAIM

- Jaj gyöngy galambjaim, kávészín, bóbítás,-

- az vagyok én most is, tűnődő galambász

- az voltam én mindig - néztem a pörkli kant,

- kitárt szárnyaival a Nap felé rohant

- Jaj vajon a nap-láng mennybéli vidékről

- leperzseli őket az otthonos égről?

- Jaj, vajon a szép kan faducába megtér

- vagy elhódítja az idő s irdatlan tér?

 


Amikor ismét találkoztunk, akkor már az Állami Magyar Fiúliceum tanulói voltunk. Egy intézményé, amelyik nagy irodalmi múlttal rendelkezett. Nagyon szerettem a verset és sokat szavaltam már a Római Katolikus Népiskolában iskolai ünnepségek alkalmával. Visszaemlékszem, hogy Magyarország akkori miniszterelnöke Imrédy Béla látogatása alkalmával a CECIL-ben tartott fogadási ünnepségen, mint negyedik osztályos elemista én szavaltam egy hazafias verset. .Ez annak idején nagyon nagy elismerésnek számított szülővárosomban. Később a líceumban kedves régi barátommal Banner Zoltánnal (irodalom- és müvészettörténésszel), mint kiváló magyar nyelv tanárunk Antal Péter tanulói sokat szavaltunk iskolai és más rendezvényeken..

 


Annak idején ismertem meg jobban Gézát, aki akkor bontogatta szárnyait egy-egy próbálkozással vagy egy helyi vagy idővel központi lapban. Amint már említettem: mi ketten Banner Zolival voltunk a –strapaszavalók, és ebben kapcsolatrendszerben/a nagyobbak közül még Panek Zoltán, Bretter Pál, Bretter Gyurka, Czier Antal, Szabó József/Tiba, Darida György, Szteklács László és a fiatalabb generációk Irodalmi Önképzőkör-ben tevékenykedtünk, aminek lelke, szellemi és összetartó ereje Antal Péter tanár úr volt.

Egy másik közös találkozási pontunk ( függetlenül attól, hogy Géza és közös barátunk: Káhán Géza 2 évvel fiatalabbak voltak tőlem) hazafelé az utunk az iskolai foglalatosság után egy irányba vezetett a Hídontúlra a Várdomb utcán keresztül. Általában négyen jöttünk az iskolából ebbe az irányba: Káhán Géza, Páskándi Géza, Fernczi Miklós és jómagam, a koridős. Ők hárman osztálytársak voltak és nagyon jól megértették egymást. Káhán Géza leragadt a Várdomb utcán, Ferenczi Micu (Szatmár legtehetségesebb labdarugója) a Textil gyárnál, és mi ketten Gézával folytattuk az utunkat a vasúti töltésen a Dohánybeváltó sorompóig. Általában közhelyekről beszélgettünk, galambokról, a pörkli kanjáról, vagy egy ponyva regény hőséről, simi –semmi dolgokról...



Géza mindennemü irodalmi foglalatossága mellet rengeteg ponyva regényt olvasott. Ezeket Bezdeg tanár úr .úgymond kimondottan nagy kéjjel. kobozta el tőle. Olyan esetekben, amikor egy órával rövidebb volt a napja, még mindig a Várdomb utcai Delman ház kapualjában falta a szöveget. Mikor odaértem, abbahagyta és mentünk hazafelé. Gondolom hogy a szülei is tiltották tőle ezeket a füzeteket .Hatalmas ponyvairodalom gyűjteménye volt. Ezekben a füzetekben a cím alatt szerepelt: „Páskándi Géza tulajdona”. Abban az időben Ady és József Attila művei mellett ezek a ponyvák is –index alatt voltak a szemérmes társadalom kultúrigényeinek megfelelően. Zárójelben jegyzem meg, hogy határozott véleményem szerint a ponyvairodalom értékesebb volt a mai szennyirodalomnál. A kor annak idején elítélte, holott ha nem is egy elfogadható irodalmi stílusban, de benne volt a szereplők hite az igazságban, gerincessége, bátorsága, a kis közösségek összetartó ereje. Ezekben az írásokban bennük volt a jó és a rossz fogalmának a becsületes és becstelen elkülönítése, a jogbitorlás elítélése, a magántulajdon tisztelete. a mindennemű tolvajok és rablók példás megbüntetése. Gondolkozzunk el azon, hogy mi történik napjainkban…



Szemérmetlenségnek tartanám, ha Gézát a saját értékítéletemmel ruháznám fel. Hazafelé menet ő többször elmondta nekem egy-egy ponyva érdemi tartalmát (hogy például a Jefferson párharcban lelőtte a rabló –Kockafülü Jack-et...)Mindezeket azért írom le, hogy megvédjem őt a még mai napig is tartó –ponyvaregény olvasás – elmarasztalásaitól. Őszintén szólva még ma is inkább megnézek egy western-filmet, mintsem meghallgassak egy erkölcstelen politikus, hazug-habrangy szövegét…



Páskándi Géza szatmárhegyi és szatmári életéről, múltjáról meglehetősen keveset közölt az irodalomtörténet. Tizenhat és fél éves korában a román fővárosba került. Sokat ígérő szárnypróbálgatás után Majtényi Erik fedezte fel tehetségét és az Ő mecenaturája alatt a Kommunista Ifjúsági Szövetség központi lapjához, az Ifjúmunkás-hoz került. Az akkor nem volt szégyen, inkább a kivételes tehetség elismerését jelentette. Majtényi maga köré verbuvált több tehetséges irodalmi embert, köztük Gézát is, akiért személyesen jött el Szatmárra, a szűlői hozzájárulás megszerzése végett. A későbbi beszélgetéseink alkalmával elmondta hogy mennyi emberi örömmel segítette és vitte fel maga mellé Kányádi Sándort.

Nagyon fiatal volt (alig mult 16 éves), amikor elkerült szülőföldjéről, hogy aztán mint tehetséges fiatal költőként hazalátogasson. Nem tisztem, hogy életének értékítéletével foglalkozzam, avagy zsenialitását méltassam az egyetemes magyar irodalom történelmi kelléktárat kiegészítve, de felelősségemnek érzem, hogy életének erről a szakaszáról az objektív tények ismeretében azzal a tájékoztatással szolgáljak, amit személyesen Géza korai gyermekkoráról ismerek.

Aztán egy jó időre elváltak útjaink. Ő az irodalomban kereste kivételes képességeinek kiteljesedését, jómagam az orvostudományi egyetemet végeztem Marosvásárhelyen, majd 5 évig a Kapnikbányai Bányaüzemben, mint bányaorvos láttam el feladataimat. Kiss József közös barátunk így ír a nekrológjában /Esztergom/a vele eltöltött fővárosi időkről: Páskándi Gézától nincs dedikált könyvem. Nincs, pedig mindketten a Partium porából vétettünk, szinte egyazon időben koptattuk Bukarest flaszterét, próbálgattuk a magyar szerkesztőségek írógépeit, együtt tanultuk a – többség - nyelvét a Dimboviţa partján közösen álmodtuk a boldogabb jövőt.

Az ötvenes esztendők a fővárosban az Ifjúmunkás, a Romániai Magyar Szó, a Falvak Népe mindmegannyi állomáshelye volt Gézának az alkotás kiformálásában. Aztán kormányrendeletben megszüntették az –Ifjúmunkást, és ő Kolozsvárra került a Filológiára, ami nem nagyon volt ínyére, de mindannyiunk szerencséjére, Termékeny szakasza volt irodalmi tevékenységének.



Én Marosvásárhelyen egyetemi éveim alatt sem szakadtam el az irodalmi élettől és Gézától sem. Ahányszor Vásárhelyen járt, minden alkalommal felkeresett. Számos irodalmi esten szavaltam a Marosvásárhelyi Székely Színházban, az Akadémia kistermében a Szentgyörgyi-Sziniakadémia növendékeivel és a Székely Színház művészeivel: Szamossy Kornélia, Bács Ferenc, Tarr László, Lohinszky Lóránd, Sinka Károly, Palóczy Frigyes,Kocsmáros Jenő társaságában. Az Akadémia igazgatójától harmad éves egyetemista koromban az orvosi karon megtisztelő ajánlatot kaptam : menjek át a Színi Akadémiára. Ez az ajánlat egészen kivételes értékü volt, ugyanis színi-hallgató barátaim lemarháztak azért, mert nem fogadtam el ezt az egészen kivételes és megtisztelő felkérést. A professzor úr végül is többször halva a szavalataimat (Ady-, József Attila-, Tóth Árpád-, Petőfi- szavaló-esteken, de főként József Attila Elégia versének előadása érlelte meg benne az elhatározást az ajánlatmegtételére. Édesanyám félkézből megkontrázta az egészet, hallani sem akart róla. Tulajdonképpen az ő véleménye volt a döntő. Amikor ezzel a dilemmával vesződtem, Géza éppen Marosvásáhelyen járt. Találkoztunk és egy - kubai – mellet beszélgettünk az éppen aktuális ajánlatról. Géza, szerintem, nagyon bölcsen a következőket mondta: Bécikém, Te a barátom vagy. Igyekszem Neked becsületesen és őszintén érvelni. A színészi hivatás az nem költészet és nem orvostudomány. A jövőt tekintve a sikernek nagy a kockázata. Ha te 3 évet letalpaltál a medicinán, fejezd be tanulmányaidat, és ha akkor is megmarad a vonzalmad, még lehet belőled kiváló színész is.



1954-ben a Magyar Autonóm Tartomány (az egész Székelyföld) szavalóversenyén első helyezést értem el, mint orvostanhallgató és a jogot szereztem arra, hogy én képviseljem a tartományt az országos szavalóversenyen. A zsűri tagjai közül csak néhányat említek: Szabó Ernő Kossuth díjas érdemes művész, Kovács György érdemes művész, Hamvay Lucy, Mende Gabi, Csorba András, Tanay Bella, Tarr Laszló – az erdélyi színjátszás mondhatnám utólérhetetlen alakjai.

1955-ben rendezték meg az országos szavaló versenyt a fővárosban (Bukarest) a szakszervezetek székházában. Az országos versenyre Szabó Ernő érdemes művész, későbbi Kossuth-díjas művész készített elő. A szavaló verseny első helyezette lettem. Megtiszteltek részvételükkel a versenyen Majtényi Erik és Páskándi Géza szülőföldi barátom. Mindketten elismeréssel szóltak elért sikeremről. Különben Majtényi verset szavaltam… Utána elbeszélgettünk a mindennapi gondjainkról.

.Akkor még nem gondoltuk hogy a történelem, a mindenkori hatalom milyen eszköztárakat használ fel az emberi elme megcsúfolására. A kolozsvári –Horrorról csak Kapnikbányán értesültem, ahova kihelyeztek, mint bányaorvost és többek között 2ooo politikai elitéltet segitettem a túlélés reményének a megőrzésében. Mindezt 5 éven keresztül és majdnem minden nap a föld rohasztó, gyilkos fekete gyomrában. Tizenkét év után kerültem haza Szatmárra versenyvizsgával a Vasúti Rendelő Intézetbe. Ott keresett fel Géza rövid idővel a szabadulása után, aztán mind gyakrabban találkoztam vele a többi ”tabakos” társaságában.



Szinte minden este foglalt volt az asztalunk és az egykori Pannónia szálló tövében a Tabac Bar-ban. A szatmári Korzó standján mindig találtál egy rövid elfogyasztására hajlandó tagot. Irodalmárok, újságírók, színészek, orvosok, mérnökök, tanárok és minden kategóriájú érdeklődők voltak köztünk. Mondhatnám, így alkottunk egy hagyományörző társadalmi önképzőkört.

Páskándi Géza szabadulása előtt és utána is látogatta a társaságunkat. Szabadulása után, igaz eleinte nem teljesen felszabadultan, nem felhőtlen szellemiséggel. A kötetlen régi hangulat az állandó élcelődés, az utánozhatatlan szójátékok, az érzékelhető bizalom a szellemi partnerség szintje különleges eseménnyé avatta a későbbi találkozásokat. Ennek a társaságnak tagja volt Géza is. Bennünk élt szatmári gyermekkorunk minden apró mozzanata, közös szellemi élményanyagunk - a szatmáriság -ínyenckedő, ironikus, élcelődő stílusviselése.



Mindig szeretettel vártuk, éreztük és megéltük zsenialitását. Tanúi voltunk mindannyian nyugtalanságának, és számunkra nem mindig áttekinthető, de később beigazolódott nagy igazságainak. Mindezekért elnéztük neki a zsenik autentikus rigolyáit, amik különben nem voltak sértőek számunkra.



Aztán egy jó ideig nem adott jelt magáról. Néhány év múlva jelent meg a magyar irodalmi élet elit porondján, immár nagy sikerektől övezve Budapesten, ahova 1974-ben telepedett át. Én akkor már a Szatmári Egyesített Kórház alkalmazottja voltam és a doktorátusi tézisem megvédésére készültem. Két alkalommal voltam rövid ideig a szatmári városi kórház igazgatója és ilyem minőségemben volt alkalmam meggyőződni hogy a magyar intellektualitás fölött még mindig sötét felhők tornyosulnak, még mindig –fekete bárányok vagyunk és azok is maradunk még jó ideig, de az is lehet, hogy végleg. Így megértettem Géza áttelepedését.

PÁSKÁNDI,GÖRGEY,CSÓRI,CSURKA



Páskándi Géza a barátom volt, de az emberközelség olyan fokát és mélységét nem értük meg, mint egy olyan valaki, aki napi szinten –pengézet – - szellemiségével. Elsősorban azért, mert engem nagyon lekötött a hivatásom gyakorlása, a mindennapi beteganyag, ügyeletek, tudományos munka stb. Az az 54 év, amit a betegek ágya mellet töltöttem, egy jó időre szakbarbárrá avatott, mert az egyenlő megítélésemhez, vagy a tudományos munkám elismeréséhez többszörös erőfeszítésre volt szügségem, mint az ejtőernyősöknek

Aki Páskándi Géza bármilyen nemű közelségét, szellemi értékrendjét vallotta magának, még mindig listázott ember volt ebben az országban, elviselvén a rutin megfigyelések és követések még mindig széles skáláját.

Mindezek ellenére, kötelességemnek éreztem a többi pajtásommal együtt, hogy legalább halála után adjuk meg neki a szatmáriak tisztességét és alakitsuk meg a Páskándi Géza Baráti Társaságot-megőrizve az Ő hallhatatlan irói hagyományait.



SZOBORAVATÁS A KÖLCSEY KOLLÉGIUMBAN

MEGKÉSETT ÜZENET PÁSKÁNDI GÉZÁHOZ.



. -1-A KÖLCSEY FERENC KOLLÉGIUMI SZOBORAVATÁSON

Üzenjük Neked mi,szatmárhegyiek.a –kék szilvafák-birodalmából,szatmáriak a város pereméről a stilusteremtő stilustalanság még létező képviselőin kersztül,a lapos de rangos város porában poroszkálókkal, a barokk kripták néma lakóival eggyüt,hogy magunkénak tudunk és tartunk,-hogy szellemi hagyatékod.életműved megfelelő helyre kerül Szatmár és az erdélyi magyarság történelmében,az egyetemes magyar irodalomtörténetben.

Űzentek Neked a csikszeredai székely fiatalok,akik ebben az évben március 15-.én a Te gondolataidat idézték,vallották,mint multunk,jelenünk és jövőnk egyik szellemi megtestesitőjét,városuk főterén,a Duna televizió közvetitésével az egész erdélyi magyarság előtt.

Te, elsősorban a miénk vagy az erdélyi magyaroké.Szenvedéstől és megalázottságtól átitatott sorsunk a Te életutadon úgyanúgy vonul végig,mint a miénken.Ez vértez fel bennünket a holnap küzdelmeire.

De üzennek a fő városból és erdély nagyvárosaiból,azok a kortárs barátok és ismerősök,akiknek nem volt alkalmuk elmondani Neked,hogy a Te elméd,irói hitvallásod,és emberi sorsod,nem tört meg a modern –izmusok-kegyetlen és kiméletlen útvesszőjében-megmaradt az alkotó erkölcsiség feddhetetlen szellemében.

Mindannyian megkéstünk üzenetünkkel,megkéstünk, mert emberi gyarlóságunk,hiuségunk,közömbösségünk akadályain nem tudtunk kellő időben tullépni,mert sanos még ma sem tudjuk kellőképpen megbecsülni és megvédeni szellemi elitünket,mert Kelet-Európa egén a lopakodó sötét árnyak még ma is riogatnak.

De hála a sorsnak,hogy ma itt állhatunk mindannyian,a Tieiddel eggyütt,hogy méltóan tekintsünk vissza a multra,és hittel bizakodással a jövőbe.

Emlékezésünk nem tartozás-kiegyenlités,avagy sütkérezés a zsenialitásod,kivivott,elismert fényében,hanem erőmerités,erőforrás a megmaradásunkhoz szügséges szellemi értékrend kialakitásához.

Megalakitott baráti társaságunk a kegyetlen Idő szülötte,az Időé amely ennyit mért ki Neked.

A jövőben ahhoz,hogy szellemed éljen,verseid világitsanak,drámáid áletre keljenek,novelláid gondolatokkal gazdagitsanak,már az útókor feladata,a mindannyiunké,-különös tekintettel a felnövekvő tehetséges ifjú nemzedékre.

A Kölcsey Ferenc Kollégium,amelynek diákja voltál velünk eggyüt,és ahol ma emlékszobrodat avatjuk,mindannyiunk –alma matere,nagyszerü tanáraival és diákjaival,becsülettel és áldozatkészséggel szolálja emlékedet,-azt a megrenditően drámai harcot,amit az indulástól a kiteljesedésig vivtál önmagaddal és korunk gátlástalan,hiteszegett világával.

Emlékezetünkben most is eggyüt ülünk a –Tabak-asztalánál,kezedben az elmaradhatatlan cigarettával,amint egy papir szalvétára veted a következőket-

-Egyesk élete emésztő gond-mig mások élete gondtalan emésztés-Emésztő gondjaink olykor sokasodnak,-segitsen emléked ezek enyhitésében-

Dr.Bauer Béla

A Páskándi Géza Baráti Társaság elnöke.Szatmánémeti-

-

Anno-2oo3-május 16-án-